Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


  Gertner atya :

JÉZUS VÉRE

 

 

Az Újszövetség gyakori állítása, hogy megigazulásunk és üdvösségünk Jézus vére által lehetséges (pl. 1Jn.1:7; Jel.5:9; 12:11; Róm.5:9). Ahhoz, hogy tisztán lássuk Jézus vérének jelentőségét, szükséges megértenünk azt a bibliai alapelvet, mely szerint: "...minden testnek élete az ő vére a benne levő élettel..."(3Móz.17:14 Károli). Vér nélkül egyetlen test sem képes működni, ezért jelképezi a vér az életet. Ez a magyarázat Krisztus szavainak helyénvalóságára, "... ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek" (Jn.6:53).

A bűn halált eredményez (Róm.6:23), azaz a vér kiömlése szünteti meg életünket. Ezért az izráelitáktól azt várta Isten, hogy vért ontsanak minden alkalommal, amikor bűnt követtek el, hogy emlékeztetve legyenek arra, hogy a bűn következménye a halál. "A (mózesi) törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat" (Zsid.9:22). Igy Ádám és Éva fügefalevelekkel való betakarása nem volt elfogadható, ehelyett Isten leöletett egy bárányt, hogy bőrruhákat készítsen nekik bűneik elfedésére (1Móz.3:7,21). Hasonlómódon, Ábel állat áldozatát inkább elfogadta Isten, mint Káin föld gyümölcséből felajánlott áldozatát, mert ő megértette azt az elvet, hogy vér kiontása nélkül nem lehetséges a bűnbocsánat és Isten elfogadható módon történő megközelítése (1Móz.4:3-5).

Ezek az események előre mutattak Krisztus vérének végső jelentőségére. Különösen a Páska ünnep eseményei mutattak rá előre, amikor Isten népének bárányvért kellett az ajtófélfáikra hinteni, hogy ezáltal megmenekülhessenek a haláltól. Ez a vér Jézus vérére mutatott előre, amellyel kell fedeznünk magunkat. Krisztus ideje előtt az izráelitáknak állatokat kellett feláldozniuk bűneikért, Isten Mózesnek adott törvénye alapján. Azonban az állati vér kiontása csupán bizonyos elvek tanítása érdekében történt. A bűn halállal büntethető (Róm.6:23), nem volt lehetséges, hogy egy ember leöljön egy állatot saját halála helyettesítőjeként, vagy önmaga igazi képviselőjeként. Az állatok, amelyeket feláldoztak, nem voltak tudatában a jónak illetve a rossznak, így nem képviselték teljességgel őket: "Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el" (Zsid.10:4).

A kérdés azonban felvetődik: Miért kellett a zsidóknak állatokat feláldozniuk, amikor bűnt követtek el? Pál a különböző válaszokat erre a kérdésre a Gal.3:24-es versben összegzi: "...a törvény nevelőnk volt Krisztusig...". Az állatoknak, amelyeket, mint bűnért való áldozatokat öltek le, tisztáknak kellett lenniük - hiba nélkül valóknak (2Móz.12:5; 3Móz.1:3,10 stb.). Krisztusra mutattak előre, a "hibátlan és szeplőtlen" bárányra (1Pt.1:19). Ezeknek az állatoknak a vére tehát Krisztus vérét képviselte. Elfogadottak voltak, mint bűnért való áldozatok, már amennyire előremutathattak Krisztus tökéletes áldozatára, amelyről Isten tudta, hogy meg fogja hozni azt. Így Isten megbocsáthatta Krisztus előtt élt népének bűneit. "Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét" (Zsid.9:15), azaz a Mózes törvénye alatt elkövetett bűnök váltságáért (Zsid.8:5-9). Mindazok az áldozatok, amelyek a törvény ideje alatt voltak bemutatva, Krisztusra mutattak előre, a bűnökért felajánlott tökéletes áldozatra, aki eltörölte "...áldo- zatával ... a bűnt" (Zsid.9:26; 13:11,12; Róm.8:3 vö. 2Kor.5:21).

A 7.3-as szakaszban kifejtettük, hogy az Ószövetség egésze, főként a mózesi törvények, Krisztusra mutattak előre. A törvény uralma alatt Isten megközelítésének módja a mindenkori főpapon keresztül történt, ők voltak a közbenjárók Isten és emberek között az Ószövetség idején, ahogyan Krisztus is közbenjáró az Újszövetségben (Zsid.9:15). "Mert a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes" (Zsid.7:28). Mivel a főpapok maguk is bűnösök voltak, így nem voltak olyan helyzetben, hogy igaz bűnbocsánatot szerezhettek volna az emberek számára. Az állatok, amelyeket a bűnökért feláldoztak, nem voltak igazi képviselőik a bűnösöknek. Egy tökéletes emberi lényre volt szükség, aki minden tekintetben a bűnös ember képviselőjévé lehet, aki meghozza az elfogadható bűnért való áldozatot, és amely áldozat azáltal lehet az ember hasznára, ha közösséget vállal vele. Egy tökéletes főpapra volt szükség, aki képes együttérezni a bűnös emberrel, akiért közbenjár, és akinek hozzá hasonló megkísértésekben van része (Zsid.2:14-18).

Jézus ennek az igénynek tökéletesen eleget tesz - "Mert ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtlen, aki a bűnösöktől elkülönített ..." (Zsid.7:26). Nincs arra szüksége, hogy folyamatosan áldozatokat mutasson be saját bűneiért, a halálnak sincs többé kitéve (Zsid.7:23,27). Ezeknek a fényében a Biblia Krisztusról, mint főpapunkról a következő kijelentést teszi: "Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük" (Zsid.7:25). Mivel Krisztus a mi természetünkkel bírt, így mint ideális főpapunkról, ezt olvashatjuk: "Együtt tud érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, mivel ő maga is körül van (volt) véve erőtlenséggel" (Zsid.5:2). Ez felidézi azt a Krisztusra vonatkozó kijelentést, miszerint "... ő is hozzájuk hasonlóan részese lett" a testnek és vérnek, azaz az emberi természetnek (Zsid.2:14).

Amint a zsidó főpapok is csak Isten népéért, Izráelért jártak közbe, úgy Jézus is csak az ő nevébe megkeresztelt (víz alámerült) hívők, a lelki értelemben vett Izráel számára főpap, azok számára, akik megismerték és elfogadták az igazi evangéliumot. Jézus a nagy pap "...az Isten háza felett" (Zsid.10:21), mely "ház" azokat az embereket foglalja magában, akik újjászülettek víztől (1Pt.2:2-5), az evangélium igazi reménységével bírnak (Zsid.3:6). A Krisztus papságából származó csodálatos kiváltságok tisztán látása ösztökélhet minket az ő nevébe történő víz alámerülésre, e nélkül nem tud közbenjárni értünk.

Jézusba megkereszteltekként odaadóan kell alkalmaznunk mindazt, amit Krisztus papsága magában foglal, ténylegesen vannak bizonyos ebből adódó kötelezettségeink, melyeknek megfelelően kell élnünk. "Általa vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét" (Zsid.13:15). Isten azon tervének célja, amelyért Fiát nekünk adta, mint értünk közbenjáró főpapot, az, hogy megadjuk Neki a dicsőséget, tehát mindenkor állhatatosan kell élnünk annak a lehetőségével, hogy Isten elé járulhatunk Krisztus által, magasztalni Őt. A Zsid.10:21-25-ös szakasz felsorol bizonyos kötelezettségeket, melyek Krisztus értünk való főpapságából adódnak, aki "... nagy papunk ... az Isten háza felett":

1. "Járuljunk azért oda (Istenhez) igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel". Krisztus papságának megértése által víz alá kell merülnünk az ő nevébe ("a testét... megmosták tiszta vízzel"), és soha nem engedhetjük meg a rossz lelkiismeretnek, hogy kifejlődjön elménkben. Amennyiben hiszünk Krisztus jóvátételében, akkor eggyé lehetünk Istennel az ő áldozata által.

2. "...A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk". Ne hajoljunk el az igaz tanításoktól, melyek előidézték számunkra a Krisztus papságával kapcsolatos tudnivalók megértését.

3. "Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el.." Szeretetteljes közösségben kell lennünk azokkal, akik megértették, és magukra alkalmazzák Krisztus papságát, a Krisztus áldozatáról való megemlékezések alkalmaikor különösen szükséges egybegyűlnünk (Ld. 11.3.5. Tanulmány).

E dolgok megértésének alázatos bizalommal kell betöltenie minket afelől, hogy valóban el fogjuk érni üdvösségünket, amennyiben bemerítkezünk Krisztusba, és meg is maradunk őbenne: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk" (Zsid.4:16).